Makkay Andi sztorija

Ugye tudjátok, hogy a koronavírus okozta járvány miatt nagyon sokan elvesztették munkájukat. Sokszor hallhattatok arról, hogy szállodák zártak be, repülőtársaságok álltak le, utazási irodák kerültek a csőd közelébe, ám kevés szó esett az idegenvezetőkről, akik nélkül sokkal szegényebb lenne az az élmény amit az utazásaitok során szereztetek. Szeretném, ha itt a blogban néhány napra az idegenvezetőké volna a “főszerep” és megismernétek a történeteiket.

“Hosszú idegenvezetői pályafutásom alatt, rengeteg szép, érdekes, vicces, vagy megható élményben volt részem. Én a Magyarországra látogató külföldi vendégeket vezetem Budapesten és az országon belül.

Volt olyan, aki sírva borult 50 éve nem látott unokatestvérei nyakába, volt akinek segítettem megszervezni, hogy a Holocaust idején meggyilkolt nagyszülei neve felkerüljön az Emanuel-emlékfára és volt olyan is, aki meghatódva ismételte azt a pár magyar szót, amit még gyermekkorában halott a szüleitől Amerikában. Megannyi sors, megannyi történet …!

Ezek közül a történetek közül, egyet mesélnék el.

2018-ban érkezett Budapestre egy házaspár, a férj Tom akkor 98(!) éves volt, a felesége Charlotte és a felnőtt gyerekeik és unokák kísérték el őket.

Külön kérésük volt, hogy a városnézés közben menjünk el ahhoz a Budai házhoz, ahol Tom felnőtt és 18 éves koráig élt! (18 éves korában elhagyta Magyarországot és legelőször csak a 2000-es évek elején járt itt újra)  

Egyszer mát látták a házat, de bejutni akkor nem sikerült!

A forró augusztusi napon izgatottan érkeztünk meg a szép villához, ami egykor a családjáé volt, ma pedig társasházként működik. Az elején nem volt szerencsénk, úgy tűnt, hogy senki nincs otthon. Majd a legutolsó próbálkozásra, az egyik  kaputelefont felvette egy kedves hangú hölgy és beengedett minket a kertbe. Körbesétáltunk és Tom megmutatta azt a legfelső szinten levő erkélyt, amit az édesapja épített az édesanyjának.

Közben leérkezett a hölgy és felinvitált minket a lakásba. Körbevezetett minket, majd egyszer csak beléptünk a konyhába, ahol Tom felkiáltott: – emlékszem, ez a konyha, felismerem a padlót ! És igen hölgy bólogatott, hogy ez az eredeti burkolat, nem cserélték le, mert annyira szép!

És akkor ott álltunk ebben a pici konyhában és mindenki a szemét törölgette! 80 év után ott voltunk Tommal a gyermekkora helyszínén és nem tudtuk, de nem is akartuk visszatartani a könnyeinket! Megható, csodaszép pillanat volt! Soha nem fogom elfelejteni!      

Ezekért a pillanatokért (is) érdemes a mi néha nehéz, de többnyire inkább érdekes és fantasztikus hivatásunkat űzni!”