//India, ahol mindig történik olyan, ami még nem…

India, ahol mindig történik olyan, ami még nem…

Simigh Ágnes sztorija

Ugye tudjátok, hogy a koronavírus okozta járvány miatt nagyon sokan elvesztették munkájukat. Sokszor hallhattatok arról, hogy szállodák zártak be, repülőtársaságok álltak le, utazási irodák kerültek a csőd közelébe, ám kevés szó esett az idegenvezetőkről, akik nélkül sokkal szegényebb lenne az az élmény amit az utazásaitok során szereztetek. Szeretném, ha itt a blogban néhány napra az idegenvezetőké volna a “főszerep” és megismernétek a történeteiket.

“Idegenvezetőnek lenni izgalmas és nem hétköznapi hivatás. Szép képeket posztolunk hétről hétre a világ különböző, szebbnél szebb pontjairól. Többször eljuthatunk olyan helyekre, amiről más csak álmodozik, vagy jó esetben egyszer teheti meg életében. Valóban sokszor éreztem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt átélhetem és ráadásul megismertethetem másokkal. Emögött azonban rengeteg felkészülés, folyamatos ismétlés áll és számítani kell a váratlan helyzetekre különösen, ha az ember olyan helyen jár, mint India.

Kétségtelenül hihetetlen ország, ahol minden alkalommal olyan történik az út során, ami még előtte soha. Egyszer megállították az autóbuszt azzal, hogy csak akkor mehetünk tovább, ha fizetünk egy kis kenőpénzt. Egy kissé felingereltük magunkat ezen, hiszen olyan márpedig nincs, hogy mi „csak úgy” fizessünk azért, hogy közlekedhessünk. Pedig persze, hogy van ilyen és fizettünk is már számtalan helyen baksist, de ezt már túlzásnak gondoltuk. Talán ha azt mondjuk, hogy a csoport a magyar nagykövetség szervezésében utazik, akkor más lesz a helyzet. És így is lett. Már mehettünk is tovább.

Vagy reggel a buszra szállva fűszagot érzünk, mert kiderült a sofőrünk és segédje – akik az éjszakát a buszban töltik – kicsit kikapcsolódtak. De nem baj, egy kis légfrissítő spray és minden meg van oldva.

Vagy amikor a nagy forgalomban a buszunk visszapillantó tükrét egy másik busz levitte, mire a sofőrünk kipattant a volán mögül és egy nagy furkós bottal a kezében kergette a tettest. Hiszen ott csak így lehet behajtani a javíttatás költségét, nincs biztosítás, nincs rendőr, akit kihívhatnának ilyen esetre.

Volt azonban egy olyan eset, amely nem egy, hanem számos próbatétel elé állított minket és India bebizonyította, hogy rengeteg a probléma, de a megoldás is gyorsan érkezik.

Néhány évvel ezelőtt a legszokásosabb alaptúrát, az úgynevezett Aranyháromszög útvonalat tettük meg Indiában, amely három nagyvárost, Delhit, Agrát és Jaipurt érinti. Egészen Agráig minden rendben volt, vagyis már a híres Taj Mahalt is megcsodálhattuk. Agrából Jaipur felé haladva azonban azzal szembesültünk, hogy az autópályát úgynevezett dzsát lázadók lezárták barikádokkal, akik a kasztrendszerben elfoglalt helyük miatt tiltakoztak. Delhi, a főváros vízellátását három napra el is vágták. A barikáddal csak az a probléma, hogy a két nagyváros közötti autópálya az egyetlen útvonal. Ha azt lezárják nincs másik útvonal, vagy legalábbis nem ismeri senki és nagyon rossz minőségű, hiszen itt még az autópályán sem lehet a szent tehenek és kátyúk miatt száguldozni. Az autóbusz és vonatközlekedés is leállt. És már megint olyan dolog történt, ami még sohasem….

Nincs más választásunk mégiscsak meg kellene próbálnunk azt az alsóbbrendű utat, lesz ami lesz. Keskeny földutakon, apró falvakon át vezetett az út, amit egyértelműen nem a buszra méreteztek. Helyenként a buszunk a vályogház oldalát súrolta és néha visszatartott lélegzettel figyeltük, ahogy centiken múlt, hogy elférünk-e. Majd ezen a keskeny földúton szembejött egy másik busz. Valószínűleg hasonló tervei voltak mint nekünk. Akkor meg úgy fértünk el csak egymás mellett, hogy mindegyik autóbusz fele félig már az árokban van. Nem szoktam kétségbeesni, már sok mindent átéltem, de bevallom itt már az én tenyerem is verejtékezett. Indiában szerencsére nagyon jó sofőrök vannak, így ezt is megoldották. A leghihetetlenebb helyeken, forgalomban tudnak vezetni a szent teheneket, riksákat, motorosokat kerülgetve. A kis vidéki kitérőnk után aztán visszatértünk az autópályára abban a reményben, hogy sikerült a barikádot kikerülnünk. Jelentem sikerült.

A nagyobbik gond, hogy volt előttünk egy másik….Ekkor már este felé járt, biztossá vált, hogy aznap Jaipurba már nem jutunk el, ahogy a programunk diktálta, ezért a közeli kisvárosban foglalt a helyi indiai kollégám, Surya szállást a csoport számára. Na de hogyan tovább. Ez a lázadás tarthat 1 napig, 3 napig vagy 1 hétig is. A nagykövetség annyit mondott ilyesmivel számoljon a látogató, ha egy harmadik világbeli országba látogat, a rendőrség ugyanis úgy tűnik nem ura a helyzetnek. Ezzel az információval előrébb nem jutottunk, ellenben támadt egy ötletünk. Lehet, hogy hajnalban elmozdítják a barikádokat és akkor szabad az út. Meg kell próbálni, hiszen az nem lehet, hogy egy egyhetes út felénél vége a programnak és onnan majd csak pár nap múlva a reptérre megyünk és ennyi volt a csoportnak az indiai körutazás. Azzal engedtem mindenkit nyugovóra, hogy úgy készüljenek, ha olyan hírt kapunk, hogy hajnalban nincsenek barikádok ébresztek mindenkit és reggel 5 órakor indulunk. Én már a másnapi ruhámban feküdtem le, hogy időt spóroljak, szerintem a legtöbben így tettek. Érkezett is az információ, hogy szabad az út, nincs lezárás. A hajnali ébresztő után 5 órakor el is indultunk a busszal. Aztán elértük a kritikus pontot, ahol az utolsó barikád állt még néhány órával ezelőtt. Ezen is túljutottunk és végre megkönnyebbülve egymásra néztünk indiai kollégámmal: „Na ez sikerült!”.

Alighogy ez elhangzott a szánkból a buszunk hangos zajjal megállt az út szélén, lerobbant. Na ne!!!!! A diagnózis kardántengely-törés. Igazából a tegnapi zötyögős kitérőnk után nem is csoda. Hajnali 5 óra és sötét van. Normál esetben, ha Európában ilyesmi történik először meg kell várni, hogy kinyit a szerviz, majd jó eséllyel napokig tart, míg valahonnan Európából alkatrészt rendelnek, a program pedig garantáltan borul. Szerencse, hogy Indiában voltunk. Nem messze a lerobbanásunk helyétől megláttunk egy buszt. Surya és én odamentünk és bekopogtunk a busz melletti ház ajtaján.

Egy hölgy nyitott ajtót, akitől kérdeztük: „Nem tudja kié az itt álló autóbusz?”

„De igen. A férjemé, aki épp alszik.” – válaszolta.

Kérésünkre felébresztette férjét, aki szerencsére elvállalta, hogy elvisz bennünket Jaipurba. Ez nem turistákra tervezett busz volt, hanem egy koszos, szűkös, apró indiai testalkatra méretezett jármű olyan kis csomagtartóval, hogy az ülések között felpakolva fértek el csak csomagjaink. De igazából teljesen mindegy volt hogy néz ki, csak vigyen el bennünket. A hajnali órákban még segítségünk is akadt a bőröndök egyik buszból a másikba való átpakolására, ugyanis fogalmam sincs honnan, talán az útszéli kis bódéból emberek kerültek elő, akik apró baksisért szívesen segítettek nekünk. Sőt még a nagy ijedtségre az indiaiak által nagyon kedvelt maszala teát is kínáltak nekünk. Így folytattuk utunkat Jaipur felé és az már szinte említésre sem méltó, hogy ez a busz is lerobbant, de ezúttal egy apróbb kábel egyik helyről a másikra való átkötésével viszonylag hamar megoldotta a sofőrünk a problémát. Hozzáteszem, az európai buszos elektronika mellett a sofőrök már hozzá sem nyúlhatnak igazán a buszokhoz, mindenhez a szervizre van szükség.

Elértünk végre Jaipurba, gyors szállásfoglalás és reggeli után fáradtan, de elégedetten kezdtük a városnézést és a délutáni órákban a legnagyobb meglepetésünkre már a mi jól megszokott régi buszunk, a mi sofőrünkkel és segédjével várt minket. Tapsban törtünk ki úgy örültünk nekik. Megint együtt a csapat!

Aztán ment minden rendben tovább.

Hogy mindezekkel együtt szeretek-e Indiába csoportokat vinni? Nagyon is. Ez India, a hihetetlen ország, amely egy életre rabul ejti az embert és arra vágyik, hogy újabb és újabb részeit felfedezze.”

Spread the love